Hua Yong feromonjaiból hiányzott a szubjektív elnyomó erő.

Az intenzív illatfelhő közepette Sheng Shaoqing épphogy tartani tudta magát, és még képes volt szabadon mozogni.

Álmában sem gondolta volna, hogy ez a látszólag gyenge omega a kritikus pillanatban odarohan, és felfogja a Sheng Shaoyou ellen irányuló támadást.

Arra pedig végképp nem számított, hogy ez a gyönyörű teremtés nem is omega, hanem… alfa?

Ám ha a nyilat már kilőtték, nincs visszaút.

A vérfoltos tőr súlya folyamatosan emlékeztette Sheng Shaoqingot arra, hogy nincs visszaút.

Sheng Shaoqing összeszorított foggal, dühösen felüvöltött, magasba emelte a kést, és újra Sheng Shaoyoura vetette magát.

Ám váratlanul elzsibbadt a kést tartó csuklója, és a penge elvesztette célzási pontosságát.

Zzzing — kopp! Egy villámgyors árnyék csapódott Sheng Shaoqing karjába, amitől elengedte a kést. A tőr kicsúszott a kezéből, és messzire repült.

Csörrenés, csörrenés.

Egy kerámia evőpálcika-tartó — amelyet rejtett fegyverként vetettek be — gurult a földre.

Hua Yong lassan felállt, és sértődött arckifejezéssel szólt a kamerához:

— Sheng úr, ön is látta: ő támadott először, én csak védekeztem.

— Hogyhogy semmi bajod? — hebegte Sheng Shaoqing.

Hua Yong csinos arca a vérveszteségtől halálsápadt volt — olyan fehér, hogy szinte átlátszónak tűnt. Hűvös tekintete láttán Sheng Shaoqingnak önkéntelenül is égnek állt a haja.

Felülkerekedett benne az élőlényeknek az erősebbel szemben érzett ösztönös félelme; olyan rettegés fogta el, hogy lábra sem tudott állni.

Hátrált egyet, és így szólt:

— Ez lehetetlen. Hogyan lehetséges ez?

Hua Yong kinyújtotta a kezét, és megállította a videót. Korábban enyhén mosolygó szája hirtelen vonalegyenessé vált, hangja pedig dermesztően hideg lett:

— Mi a lehetetlen?

Kattanás — a felsőbbrendű lény könnyedén megropogtatta az ujjait, miközben Hua Yong kitépte a tarkójáról a vérrel és húsdarabokkal átitatott gátlótapaszt, majd érzelemmentes arccal megszólalt:

— Egy olyan szemétben, mint te — aki még egy csótánynál is visszataszítóbb —, ugyanaz a vér csörgedezik, mint Sheng úrban. Nincs ennél felháborítóbb dolog a világon. Te vagy Sheng úr testvére, akkor mi lehetetlen még?

Hua Yong felkuncogott:

— Micsoda szemtelenség! Még arra is képes vagy, hogy olyasmit mondj: „Ha őt elveszítem, akkor ott vagy te.” Nélküle vajon mire mennék veled? Talán arra, hogy eltegyelek újévre szalonnának?

A szalonnát utálta a legjobban.

A helyzet rosszra fordult; Sheng Shaoqingnak nem volt ideje reagálni, és máris elvesztette az irányítást.

Úgy tűnt, az előtte álló, sápadt arcú fiatalember nem érez fájdalmat. A vér végigcsorgott a nyakán lévő mirigyen, és hamarosan átáztatta a ruháját. A sebből nagy mennyiségű vér tört elő, és úgy csöpögött a padlóra, mint egy kiömlött, sűrű vörösbor-tócsa.

Hua Yong mégis nyugodtnak tűnt, mintha a vérzés és a sérülés mindennapos dolog lett volna számára.

Miután kikapcsolta a kamerát, a törékeny fiatalember homlokáról még a ráncok is kisimultak; így olyan volt, mint egy tökéletesen kidolgozott, érzelemmentes baba.

Sheng Shaoqing hátán végigfutott a hideg, de erőszakkal megőrizte nyugalmát, és felkiáltott:

— Csak azt akarom, hogy Sheng Shaoyou meghaljon! Tűnj el innen, ha jót akarsz magadnak!

Hua Yong hirtelen felemelte a fejét; tekintete vad és éles volt, sápadt arcát vér borította, és egyáltalán nem hasonlított egy emberre.

A félelmetes, éles nyílhegy hirtelen Sheng Shaoqing szíve felé szegeződött.

Egy addig sosem tapasztalt, hatalmas nyomás hatására égnek állt a haja, és fogai kontrollálhatatlanul vacogni kezdtek.

A szelíd mosoly eltűnt, és a finom, ragyogó szépség hirtelen vad és gonosz vonásokba váltott át. A vérveszteségtől elfehéredett ajkai enyhén nyíltak majd becsukódtak. Így szólt:

— Mivel a sógorom vagy, nagyon is udvarias voltam veled. De te meg akartad ölni Sheng urat, és megsebesítetted a mirigyemet. Bár gyorsan gyógyul majd, nagyon fájdalmas lesz… Szóval, Shaoqing, nagy bajban vagy.

A párzási jelölésen kívül a mirigy éles tárgyak okozta sérülése végzetes, és nem létezik olyan, hogy „gyorsan begyógyul”.

Rengeteg alfa és omega él a világon, és számos eset fordul elő, amikor idegen tárgyak véletlenül megsértik vagy szétroncsolják a mirigyet, ám úgy tűnik, eddig még senki sem élte túl.

Ám ha az illető az előtte álló fiatalember volt, Sheng Shaoqing kénytelen volt elhinni, hogy ő talán valóban képes a gyors felépülésre.

Mert olyan, mint egy szörnyeteg.

Gyógyszerek, vérveszteség, mirigysérülés… Úgy tűnt, mintha számára minden szörnyű csapás jelentéktelen lenne.

A túlélési ösztön nem hagyott időt Sheng Shaoqingnak a gondolkodásra. Megfordult és futásnak eredt, szinte kirohant az ajtón.

Hua Yong a mirigyére szorította a kezét.

A túlzott vérveszteség miatt szédült és fázott, ám a düh okozta izgalom elnyomta a fájdalmat, így nem érzett semmit.

A pánikba esett Sheng Shaoqinggal ellentétben Hua Yong kinyitotta az ajtót, és lassan kilépett; olyan nyugodtnak tűnt, mintha csak ráérősen sétálgatna a kertben.

Amint kilépett a különteremből, Sheng Shaoqing négy bizalmasa vette körül, mintha csak egy félelmetes ellenséggel állnának szemben.

Hua Yong halkan csettintett a nyelvével, és kissé összevonta a szemöldökét:

— Ne álljátok el az utat.

A gyenge rovaroknak meg kellene tanulniuk félreállni mások útjából, hogy elkerüljék a szétzúzást — és azt, hogy összekoszolják mások cipőjét.

Miközben végigpillantott az előtte álló, komoly és ideges arcú embereken, Hua Yong nyugodtan megszólalt:

— B-szintű, C-szintű és két béta? Még harcolni sem lehet velük, annyira gyengék.

Az őt felügyelő orvosok és edzők egyetértenek abban, hogy az enigma természetes úton kifejlődött harci gép és született harcos. A harc és a szadizmus okozta adrenalinlöket segít az enigmának bármilyen akadály leküzdésében.

Hua Yong szigorú kiképzésen esett át, így képes kordában tartani a gyengék bántalmazására irányuló ösztönét. Ez kulcsfontosságú az abszolút erőt megtestesítő enigma számára.

Mert Hua Yonghoz képest minden más ember gyenge.

Az elfojtás tízezerszer nehezebb, mint a kiengedés.

Hua Yong szemében élénken lobogott a harag tüze.

A folyamatos provokációk teljesen felbőszítették; dühe veszélyesen, fortyogott benne. Csak erős önuralmának köszönhetően kerülte el, hogy kitörjön belőle.

Ne tedd. Nem teheted meg. Sheng úr nem örülne neki. A gyilkosság bűntett.

Így figyelmeztette önmagát, miközben lassan összefonta a karját, nehogy kinyújtsa a kezét, és könnyedén szétzúzza a körülötte nyüzsgő hangyákat.

Mozdulatai rendkívül lassúak voltak — olyan lassúak, hogy az már hátborzongató és ijesztő hatást keltett.

— Nem akarok harcolni — mondta Hua Yong. — Félreállnátok? Csak egy kis leckét akarok adni Sheng Shaoqingnak. — Felemelte fehér, vékony tenyerét, és karcsú ujjaival finoman egy keskeny résre mutatott. — Nagyon kicsi, ígérem.

A jelenlévő négy embert teljesen ledöbbentette a férfi félelmetesen erős feromonszaga.

Mint az oroszlánnal szemben álló antilopok, senki sem mert megmozdulni. Összerezzentek a félelemtől; attól tartottak, hogy ha akár egy lépést is tesznek, a dühös oroszlán rájuk veti magát, és átharapja törékeny torkukat.

— Van önként jelentkező?

— Hm? Senki sem akar átengedni? — Hua Yong megvonta a vállát, lassan elővette a telefonját a zsebéből, és tárcsázta azt a számot, amelyről épp követték a mozgását.

Vidám csengőhang csendült fel ugyanazon tető alatt.

Egy gyerekeket nyugtató mondóka dallama volt.

„Apa mindig dicsér, dicsér, két kezem mindenre képes, mindenre képes, mindent meg tudok csinálni, mindent meg tudok csinálni: mosok ruhát, mosok zsebkendőt, stoppolok zoknit, varrok fel gombot, intézem a dolgom~ magam csinálom! ~~~~~”

A Hua Yongot körülvevő négy ember egymásra nézett; az idegességtől izzadságcseppek gyöngyöztek az orruk hegyén.

Olyan volt az egész, mint egy horrorfilm jelenete. Elhagyatott ipari park, kihalt étterem, vérben ázó, magas szintű alfa, és egy a semmiből felhangzó, ijesztő gyerekdal… Minden annyira abszurd és végtelenül bizarr volt.

Hua Yong hallotta a telefont, összeszorította sápadt ajkait, és felsóhajtott:

— Valakit követsz, de nem tudod, hogy le kell lenémítani a telefont? Mit is csinálsz?

Suhh — egy fekete árny suhant el nagy sebességgel, akár a villám.

— Bea a gyerekekkel a vidámparkba ment. Lehet, hogy keresni akar valami miatt. Attól féltem, nem tudom felvenni a hívást, ezért nem némítottam le.

A négy férfi tágra nyílt szemmel bámulta a férfit, aki mintha az égből pottyant volna közéjük. Fekete köpenyt viselt, és olyan szikár volt, mint egy oszlop; akár egy lovagregényből előlépett, fekete köpenyes lovag. Ami még inkább magára vonta a tekintetet, az a mellkasán látható ötkarmú arany sárkány volt.

— Long Zuo — szólalt meg Hua Yong. — Mivel itt vagy, nem én fogom elintézni a dolgot. Most nagyon dühös vagyok, ők pedig túl gyengék; félek, hogy óvatlanságból végeznék mindannyiukkal. Szóval, kérlek, segíts megoldani a problémát… — Talán hogy demokratikusnak tűnjön, a kiscsászár — akié az utolsó szó volt az X Holdingsnál — jelképesen kikérte a véleményét. — Rendben?

Long Zuo egy pillanatig habozott, majd bizonytalanul így szólt:

— De Bea nem engedi, hogy csak úgy verekedjek.

— Na és? Elfelejtetted, kinek a segítségével van feleséged és gyereked? Azt hiszed, ha segítesz nekem, az egyenlő azzal, hogy csak úgy verekedhetsz?

— Úgy tűnik, nem csak egy kis balhéról van szó. — Long Zuo, aki rajongott a harcművészetekért, hirtelen úgy érezte, ez mégiscsak rendben van.

— Ó, igen. — Ekkor figyelmeztette Hua Yongot: — Kint menekül még valaki. Utána akarsz menni?

— Igen. Az illető Sheng úr rokona. Személyesen fogom kezelésbe venni.

Long Zuo bólintott, a Hua Yong testén látható vérre meredt, majd ráncolt homlokkal kérdezte:

— Ezt az okozta, aki elmenekült?

Hua Yong nem válaszolt, csupán ennyit mondott:

— Micsoda balszerencse ilyen rokonnal rendelkezni.

Miközben nyugodtan csevegtek családi ügyekről, a négy pincér már pánikba esett. Összenéztek, majd hirtelen rávetették magukat Hua Yongra, akivel…

… – legalábbis azt gondolták -könnyebb volt elbánni.

— Hé, ne…

Long Zuo arra gondolt: “Ne keressétek a bajt! Jobb, ha engem támadtok meg, mintsem hogy őt provokáljátok.”

Hua Yong arca hirtelen elkomorult.

Csatt! Az üzlet ablaküvege szilánkokra tört, és hatalmas erejű, nyomasztó feromonhullám tört elő, válogatás nélkül mindent elárasztva. A mennyezeti lámpák megremegtek, sőt, még a talaj is inogni kezdett.

A sérült mirigy olyan, mint a folyópart, amely átszakad az árvíz idején; a brutális nyomás érzete pedig egyre fenyegetőbben közeledett.

Szinte ezzel egy időben Long Zuo a szájához és az orrához kapott, majd gyorsan hátraugrott. Sebesen hátráló alakja olyan volt, mint egy fekete villámcsapás.

— Ezt intézd el egyedül, én segítek elkapni a másikat — mondta.

Alighogy kimondta a szavakat, az orchideaillatú feromonok hirtelen, akár a vadon burjánzó gyomok, úgy törtek elő, és elakasztották a jelenlévők lélegzetét.

Szerencsére Long Zuo gyorsan futott, különben maga alá gyűrte volna a félelmetes töménységű feromonáradat.

Az étterem a harmadik emeleten volt. Long Zuo szintről szintre haladva szaladt lefelé, míg végül az első emeleti lépcsőfordulóban megpillantotta a pánikszerűen menekülő Sheng Shaoqingot.

Az egész parkban már csak néhány cég működött. Alig voltak emberek, így a sietős léptek zaja hangosan visszhangzott az üres folyosókon.

Kopp-kopp-kopp.

Kopp-kopp-kopp.

Sheng Shaoqing nem mert lifttel menni, ezért lépcsőn, szintenként haladva menekült lefelé.

Amikor a második és az első emelet közötti lépcsőpihenőhöz ért, hirtelen meglátta a sarkon álló Long Zuót.

A kemény vonású fiatalember a lépcsőkorlátnak dőlve, nyugodt szemlélődéssel figyelte őt.

Magas és vékony volt, arcvonásai pedig határozottak, kemények. Vadnak tűnt, és nem lehetett könnyű vele szót érteni.

Az édességillatú feromon azonban elárulta. Nem egy vad alfa volt ő, hanem egy természeténél fogva gyenge omega.

Előző fejezet Tartalomjegyzék Következő fejezet